A sarki fényről… Szent Imre napján
Mérleg, s a mérték… MERÍTÉK
Közösség, vagy közös ég?
A király visszatér
Bármilyen furcsán hangzik is, mindez időszerű. Nem történhet másképpen. Pontosabban másképpen történhet, de a tapasztalások, a megélések pont ugyanezek lennének akkor is. Mindez annak az egyetemes rendnek a része, amelyre íródik a teremtett világban minden. MINDEN. Bizonyára nem idegenek senki számára az olyan elnevezések, mint a Halak világhónapja, vagy a Vízöntő kora. A spiritualitással kicsit is foglalkozók már rálátnak, hogy jelen világunkat ez a kettősség hatja át. Egyszerre élünk, élhetünk kétféle működésrendben. Egy anyagtermészetűben, melyet a fent emlegetett módon hat át a túlról jövő elképesztő erejű Szűz szellemiség, és egy hullámtermészetűben, egy megfoghatatlan, szinte illúziószerű valóságban a Vízöntő kiáradásának köszönhetően. Ebből adódik, hogy nem csak a fent tárgyalt tételekkel kell számolnunk, a széttöredezett és a saját adatainak ellentmondásaiba belecsavarodó világgal, hanem mindennek az illuzórikus voltával. Azaz még a számok sem biztosak, ugyanis nem tényeken alapulnak, hanem híreken. Korunk tragédiája tehát, hogy úgy tűnik, az irányítás teljesen kicsúszott az emberiség kezéből. Akik azt hiszik, hogy van egy nagyon-nagyon szűk csoportja a társadalmi elitnek, aki mindezt teljesen tudatosan irányítja és a maga hasznára fordítja, azok a valóságképnek jól látják a Halakhoz tartozó felét, de nincsnek tisztában a Vízöntő oldalával, amelyet még ez a szűk réteg sem uralhat. A megfoghatatlan világban ugyanis az ő hatalmuk, a hagyományon (és a véres történelmi eseményeken) alapuló hatalom aligha ér valamit. Ismerhetik akár a sötét mágiát is és a Halak korának teljes spirituális eszköztárát, de tisztára mosott lélek nélkül a Vízöntő misztériumához nem férnek hozzá! Ők sem. De akkor ki fog?
Feltűnhetett, hogy a „képletből” még hiányzik valami. Ahogyan a Halak korszakát áthatja, sőt átformálja a vele szemben lévő Szűz szellemisége, úgy a Vízöntő működésrendje is elő kell hívjon a túloldalról egy újfajta behatást. Ez pedig az Oroszlán jegyéből fog érkezni. Igen, a király visszatér!
Persze nem úgy, ahogyan azt a legtöbben gondolnák. Hogy legyen valamiféle képünk a hogyanról, nézzük meg, hogy a mágikus Szűz hogyan van jelen. Most nem az ezzel járó és már tárgyalt hatásokra gondolok, hanem arra, hogy kin keresztül, ki által lett ilyen a világ amilyen? Hát persze, hogy mi magunk által. A kor embere által. A nők talán könnyebben meg fogják érteni a példát, mert az ő kapcsolatuk közvetlenebb ebbe az irányba. Aki nőként olvassa e sorokat, ha egy pillanatra magába néz, biztosan tudom, hogy érzi és érti, amiről beszélek. Már érzi, sejti az erejét, hogy sokkal több van benne, mint amit a hétköznapi életbe eddig át tudott hozni. Érzi, hogy ezt a kaotikus és elszabadult világot valahogy rendezni kell és érzi, hogy a férfi erre látszólag képtelen… így hát valahol neki kell megtennie! Így van, vagy nem így van? Így is van és még sincs így. Ugyanis a férfiakra ez a fajta Szűz működés egészen máshogyan hat. Leginkább úgy, hogy sóbálvánnyá változtatta őket… mármint azokat, akik egyáltalán képesek a Szűz csábító működésrendjén túlra látni. Mert a többség már itt kőszoborrá (nem részletezném az oszlopforma típusát) „merevedett”, és csak a nemzőszervét képes követni lélek és szellem nélkül. Vannak, akiknél a helyzet még rosszabb és ők maguk formálják énjüket erre a belülről megérzett Szűz formára. A többiek azonban, akik még megmaradtak valóban férfinak, a saját világukba zárkóztak és kikristályosodottnak vélt világképeiknek lettek áldozatai (sóbálvány a meséinkben). Ők a hajthatatlan, merev elvekkel és világképekkel élő férfiak, akik már „felébredtek”, leleplezték a hamisságokat, kiléptek a rendszerből és önmaguk vélelmezett szabadságának lettek… rabszolági. Hány ilyen „önellátó” ismerősöm van!? Aki jól „ellátta a maga baját” és most belekeseredve az életbe, vagy csak lelkesedés nélküli rutinszerűséggel várja a világvégét, amelybe már beletörődött. Összegezve tehát, a Szűz áthatotta a gondolatvilágunkat, szellemiségünket, amit követtek érzelmeink, végül a tetteink. Éppen így hatja át majd életvilágainkat az Oroszlán minősége is. Először észrevétlenül, ösztönszerűen találunk rá erre az erőre (és ez bizony ezúttal sem túl szerencsés), de akik már tudnak róla, képesek lesznek tudatosan is megnyitni magukat ennek az energiának… és elnyerik vele a fele királyságot. Hogy miért csak a felét? Mindjárt erről is szó lesz.
De mit jelent egyáltalán ma a királyi minőség? Az emberiség történetének egyik legszörnyűbben félreértett fogalma ez, aminek szövetébe olyan újabb fogalmak épültek bele, mint a hatalom, uralom, státusz vagy éppen az önkény. A legtöbb jelző, amit ma a királyság mellé rendelünk tévesen, éppen ezekből a rátapad fogalmakból adódó következmény. Hogy mi a valódi királyság? A legalázatosabb szolgálat. Így, ahogy írom. És ez az alázat nem valamiféle álszerénység vagy szenteskedés, hanem az ember életének a legőszintébb felajánlása, hogy a legjobban tudjon szolgálni ott és akkor, ahol és amikor a legnagyobb szükség van rá. A ma királyának nincs ideje olyasmivel foglalkozni, ami nem szívügye! A ma királysága nem jár társadalmi státusszal, jószerével észre sem lehet venni. (Persze nagyon is észre lehet, de nem az eddigi ideáink szerinti jellemzők alapján.) Az ember lényéből adódó tisztaság, a béke, az erő és a derű áradása árulja el királyi mivoltát. Nem vágyik elismerésre, főleg nem hódolatra és rajongásra, címekre és kitüntetésekre, mivel az ilyesmitől sokkal fontosabb dolga van. Szolgálni minden pillanatban és ezzel tartani meg és emelni a világot. Szolgálni az életet maga körül. Lényével áthatja a teret és azokat, akik oda befogadást nyernek. Csakis önmaga fölött gyakorolja hatalmát, ami nem más, mint az az eszköztár, amivel életét és életvilágát jobbítani tudja. Uralma az önuralom. Nem parancsol, nem irányít, de mer segítséget kérni, ha szükségét érzi. Nyitott a világra és nyitott a pillanatra. Nem zárja magát veretes eszméinek, ideáinak börtönébe, mivel a pillanatban él és így elfogadja minden megélését, tapasztalását szükségesnek, melyek a teljesség felé sodorják tovább szolgálatát. Őszinte és igaz, de nem valamiféle megfelelésből, vagy bármily magasztos eszme okán, hanem mert mély bizalommal van a világot működtető erők iránt. Ápolja belső tisztaságát, mert bizalmát ez táplálja és növeli egyre. Szóval valami ilyesféle a fele királyság. A fele! De ami most a Vízöntő segítségével a ma emberéé lehet (kivétel nélkül mindenkié) az az egész.
Éppen az az időszak az, ami segíthet eljutni végre az anyagon túlra, egy olyan „új dimenzióba”, amihez eddig az elődeink nem férhettek hozzá. Merthogy korábban is voltak valódi értelemben vett szakrális királyok, de ők még csak a Halak misztériumának teljességét ismerhették. Most, a Vízöntővel áthatva már nincs elkülönülés, nincs elválasztódás a többi embertől és a külső világtól. Nincs is külső és belső világ. A magát tisztaságában megtartó király bizalma és uralma azért teljes egész, mert nem választja le önmagát a teljességről. Ennek a megértéséhez szeretettel ajánlom egy régebbi írásomat, amelynek linkjét alul megtaláljátok. Ez a király nem parancsol, nem irányít, nem vezet… csak hat. Lényének egészével hat, árad. Egy fontos megjegyzés: ahogyan a Szűz áthatja a férfiak világát is, éppen így az Oroszlán a nőkét is.
Végezetül térjünk is vissza a férfi-női minőséghez. Ahogy említettem, a sóbálvánnyá merevedett férfiak számára lehet igazán megváltás az Oroszlán szellemiségének megjelenése. Ők lehetnek azok, akiknek erre az új rendre nyílhat a szemük és tevőlegesen is van erejük a földre hozni ezt az új mintát. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű. A sóbálványt ugyanis csakis a nő képes visszahozni az életbe. Méghozzá a Szűznek a tündéri képviselete. (Vagy legalább a boszorkány lánya.) De a lényeg, hogy az a Szűz erőkkel bíró női minőség kell ehhez, amely ugyanúgy itt marad közöttünk (az Oroszlán mellett) és közvetlenül lehet rá kapcsolódni mindenkinek, aki megnyitja erre a szívét. A változás az, hogy a „királyi” szellemiség révén ez a „tündérvilághoz” való csatlakozás már egy uralt szellemiséggel történhet meg, iránya és ereje tudatos és teljes lesz. Szóval a női minőség lágysága oldhatja fel ezt a férfiúi keménységet és innen most valóban megindulhat egy új működésrend! Nem egyenlőségben, hanem teljes egységben! Ez óriási különbség! Gondoljatok csak bele, micsoda hatása van az elválasztottságtól mentes egységnek férfi és nő között! Ez az a teljesség, ami valódi élettel tölti meg világunkat. És ehhez semmi másra nincs szükség, csak a szív (az Oroszlán területe) megnyitására. Hiszem és érzem, hogy mindez MÁR TÖRTÉNIK.
A választás illúziója
Jutalmazás és büntetés. Ez a kulcsa mindennek.
– Azt hiszed szabad vagy, mert választhatsz? Azt hiszed, mert azt akarják, hogy azt hidd. Nem a választás lehetőségét veszik el tőled… helyette meghatározzák, hogy mi közül választhatsz és rávesznek, hogy fogadd el kizárólagosnak ezeket a lehetőségeket.
– Nem az „indulás jogát” veszik el tőled… helyette meghatározzák a rendszer kereteit, amelyet csak ők léphetnek át, de téged rávesznek, hogy fogadd el kizárólagosnak.
– Nem a szólásszabadságot veszik tőled… helyette szabályozzák azokat a platformokat, ahol felszólalhatsz.
– Nem a gondolkodás lehetőségétől fosztanak meg… csupán létrehozzák neked személyre szabottan azt a világot, ami mellett képtelen vagy máson gondolkodni.
– Nem a munkát veszik el tőled… hanem a munkádnak a gyümölcsét.
– Nem az életedet veszik el… hanem az életidődet.
Már a születésedtől kezdve profitot termelsz egészen a halálodig. Az elejétől a végéig. Apró jutalmakat kapsz és apró büntetéseket, te döntöd el, hogy a poharat félig telinek látod vagy félig üresnek.
Van hát választásunk?
Igen. Van. Ennek a börtönnek a falai ugyanis csak elmédben léteznek. Az automatizált választási reflex hozza létre… mert valamelyik gombra ösztönösen le fogsz csapni. De választhatod azt is, hogy ezentúl másképpen teszel. Ez ugyanis csupán egy konstruált világ. A valóság egy másik szelete ugyanebben a térben és ugyanebben az időben vesz körbe… és TE MINDEN PILLANATBAN VÁLASZTHATSZ.
A konstruált világnak a középpontjában a HASZON áll, a teremtett világ középpontjában az ÉLET.
Hogy ez utóbbiban élj, ahhoz nem kell kiszakadnod a társadalomból, nem kell aszkéta módjára élned, nem kell szembemenned az egész világgal, mert ez nem egy harc. Ez egy folyamatos TUDATOS VÁLASZTÁS, amit a JELENLÉT biztosít számodra.
Ez a SPIRITUÁLIS ÉLET, ami természetünktől fogva miénk, mindannyiunké. Ez az, ami a konstruált világ keretein túl van, ez az, amit el akarnak zárni előlünk (adnak helyette mindenféle ezoterikus baromságot). De milyen is ez a világ, amikor először megérint?
– Azt hiszed a teremtett világban van választási lehetőséged? Hiszen már választottál, amikor ide születtél. Választottál sorsot és hozzá illő körülményeket, társakat.
– Azt hiszed, a spirituális világban bármit elérhetsz? Hiszen kész, egyetemes törvények szabályoznak mindent… nincs cél és nincs siker… tapasztalás van.
– Itt szólásszabadság van… úgysem érti rajtad kívül senki amiről beszélsz, mert minden tapasztalás egyedi és minden szó lebutított valóságszelet… mindenki a saját valóságát hozza létre.
Felteheted a kérdést, hogy ha ez így van, ha ebben a világban sincs szabadság, akkor mi értelme egyáltalán ezzel foglalkozni?
Bevallom, CSAPDÁBA CSALTALAK. Azért mert mindaz, amit most felvetettem, még mindig csak az elme börtönében igaz. Ez ugyanis a teremtett világnak épp úgy a része, mint a konstruáltnak. A te vágyaid, elvárásaid hozzák létre minden esetben ezt. Amit kapsz, azt vagy jutalomként vagy büntetésként fogod fel, amíg önmagad börtönében élsz.
Mindig van választásod. Ha elindulsz a spirituális valóság felé, akkor választasz irányzatot, mestert, időt és teret… aztán rájössz, hogy minden választásod sorsszerű volt.
VÉGÜL RÁJÖSSZ, HOGY NEM A VÁLASZTÁS A LÉNYEG. A létezésed minden egyes pillanata, önvalód minden rezdülése áthat mindent, amit valóságnak lehet nevezni. Amikor ezt átérzed az lesz a szabadság pillanata.
Falakon át
A valóságunk falai, akár a Föld kérge, repedeznek. Fortyogó, izzó lávaként feszíti az évezredek óta elfojtott érzés, hogy mindez, ami körülvesz bennünket, nem a valóság. Majd’ 2000 év telt el azóta, mikor először bizonyosságot nyertünk erről a tételről. Két évezreden át nyomogattuk a szundi gombot és tartottuk magunkat félálomban, míg most már olyan hévvel süt szemünkbe a Nap, sugarai oly élesen és fájón tűznek, hogy kénytelenek vagyunk a magunkra erőltetett illúzióból fölébredni.
Asztrológiai, asztrozófiai előrejelzések sora vetítette előre a 2022. év sorsfordító mivoltát, melyet legintenzívebben a két nagy bolygó, a Szaturnusz és a Jupiter (többek közt a Vízöntőn át való) haladása befolyásol. Persze ez az év sem áll önmagában és nem is tudnánk önnön ébredésünk mibenlétét megfogni, ha nem beszélnénk az előzményekről és erről, az ezidáig magunkra kényszerített köztes létről.
2021 a Szaturnusz éve volt. Persze erősen leegyszerűsített, vagy inkább besűrített tétel ez, ahogyan az is, miszerint a 2022 a Jupiter éve lesz. E szükséges tömörítéshez nyúlva azt éltük meg az elmúlt években, illetve leginkább a tavalyi évben, hogy minden tudatalatti programunk, félelmeink, sebeink, elfojtott vágyaink, tehát minden, a hétköznapi élet sodrásában eddig szőnyeg alá söpört belső kép megjelent kívül a külvilágban. Mindaz, amire jobb volt nem gondolni, egyszer csak ott állt az ajtóban. A Szaturnusz úgy bánt velünk, mint szigorú mester a harcművész tanítványaival, mikor összezárja azokat legszörnyűbb félelmeikkel… ezáltal szabadítva fel őket. Így, erre érkezhet meg Jupiter, aki szelíden mosolyogva mutat rá minden, korábban számunkra elérhetetlen igazságra. Titkos ajtók tárulhatnak fel, melyeken át egy új korszakba érhetünk, úgy is mondják – fokozva a hatást – hogy dimenzióváltás előtt áll az emberiség. A teljes külső és belső béke, a krisztusi szeretet és a bölcsesség lehetősége rejlik ezek mögött az ajtók mögött. Hát ezért, ezért várta ujjongva mindenki 2022-t!
Aztán átlépünk 2022.02.22-én, és két nappal később a legrosszabb rémálmainkkal szembesültünk, egy harmadik világháború valós fenyegetésével, nukleáris katasztrófa veszélyével, teljes gazdasági összeomlás előszeleivel. Hát… nem egészen így képzeltük el, ugye!? Az emberiség most valóban fordulóponthoz érkezett! Mindazt azt illúziót, azt a látszatvalóságot, amellyel kétezer éve altatgatta magát, valami elsöpörni készül. A kérdés csak az, hogy mi marad meg e nagy tisztulás után? Megmarad a földi élővilág és még inkább, megmarad az emberiség?
Ez most rajtunk is múlik! Nem kollektíven… olyan ma már nincs. Az emberiség nem közösség, hanem egy gyűjtőfogalom, egy fantom. Neveket és számokat tömörít, adatokat, nem pedig lelkeket. Nem az egyéni felelősségvállalásból összeadódó kollektív egység, hanem a végtelenig széttördelhető statisztikai adat. Én nem erről az emberiségről beszélek, hanem RÓLAD ÉS MINDEN EGYES EMBERRŐL! Arról az énedről, amelyik most ébred ezeréves álmából és talán még azt sem tudja, hogy létezik. A spirituális lényegedről beszélek, amelyiket eddig újra és újra visszaaltattad, amikor az valamit észrevett a láthatatlan világ csodáiból. Azt hiszed, most a logika ellen beszélek? A realitás, a kőkemény valóság ellen? Persze, hiszen az altatás ősrégi módszere szembeállítani a logikát, a józanságot a spiritualitással… hiszen együttesen olyan erőt adnának a kezedbe, ami tényleges hatalommal ruházna fel téged. Egy olyan hatalommal, ami nem a többi ember fölött működik… hiszen a kimeríthetetlensége éppen a felismerésből fakad, hogy NINCS OLYAN, HOGY TÖBBI EMBER! MIND EGYÜTT HAT BENNED. Ez a hatalom az élet egészét áthatja. ÉS IGEN, ITT ÁLLUNK AZ AJTAJA ELŐTT!
Csakhogy nem látszik. Csak azután fogod realizálni, amint túljutottál rajta. A korábban említett asztológusok, asztrozófusok sem tudnak rámutatni, hiába írják fel egy-egy dátumra, egy-egy helyre hogy ez lesz az… valójában semmit sem látnak belőle. Ők sem. Tudnak róla, de nem férnek hozzá. HISZEN ÉPPEN EBBEN REJLIK AZ EGÉSZNEK A LÉNYEGE! A dimenzióváltás során feltárul egy eddig is jelenlévő – ám senki által nem érzékelhető – minőség. Ezt nem lehet a szokott módon megközelíteni. Minden csillagjós és spirituálisan érzékeny ember őrült izgalomban van, és a létező összes módszerrel próbálja felfegyverezni követőinek táborát, hogy amikor eljön az idő, mindent beleadva „tüzeljünk” az új ajtóra… imával, meditációval, hálaénekkel, dobszóval. „Le kell csatornázni, le kell fűzni, kötni szőni, behálózni a Földet ezzel az energiával. Ezt most nem szalaszthatjuk el, mert az emberiség azt nem fogja túlélni, vagy ha mégis, az irtózatos lesz.” Hajlok rá, hogy ebben igazat adjak nekik. De a görcsös akarás helyett szeretnék rámutatni valamire… mintegy megkönnyíteni, felszabadítani magunkat e sorsfeladat alól. Ehhez elkerülhetetlen egy nagyon rövid kitérő a spiritualitás történetében.
Évezredekkel ezelőtt, tértől és időtől függetlenül az emberek fölfedezték a Földön, hogy testünk egy sajátos energetikai rendszer. Ezeknek meghatározói az energiacsokrok, vagyis a csakrák. Ez egy olyan csoda volt, mint amikor valaki először látott szivárványt. Nem véletlenül annak színeivel jelölték az egyes csakrákat. Minél többet figyelték magukat, annál alaposabban ismerték meg önnön működésüket és egyre tudatosabban formálták azt. Ezzel párhuzamosan felismerték, hogy minden élő minőség hasonló rendszerben létezik. Ez egy olyan transzcendens pillanat volt történelmünkben, aminek hatására a szakralitás összeolvadt a realitással és különféle spirituális tanokat hozott létre a Föld minden emberlakta pontján. Aztán a tanok vallásokká váltak és a társadalomirányítási funkció fokozatosan kiölte belőlük a spiritualitást… ezt a folyamatot, már jól ismerjük.
Aztán amikor eljött az ideje, jött Krisztus és rámutatott a létezésnek egy egészen más, egy sokkalta összetettebb és magasabbrendű lehetőségére. Ha az energetikai rendszer felismerését a szivárványhoz hasonlítjuk, akkor a krisztusi minőséget egy elképesztő halo-jelenséghez hasonlíthatjuk, szivárványkoszorúkhoz, bennük a fénykereszttel, káprázatos fényívekkel és azok ragyogó metszéspontjaival. Dimenzióváltás, korszakváltás? Igen, az volt. A korszakot a Halak világhónapjának nevezi az asztrológia. A dualitás, Isten és az anyag kétirányú húzása szőtte át. Sok értéket teremtett – 2000 évnyi kultúrát – és sok életet taszított a halálba. Ez a kétirányba húzás sokszor eltávolította az embert Istentől, de azok a vallások, amelyek a két pólus közti középpontra figyeltek, meg tudták őrizni az élet szentségét.
Még a tudomány – mely mostanra kigyomlálta magából a hitnek még a csíráját is – hozzájárult a felismeréseivel a hit formálásához. Például rámutatott, hogy a szivárvány létrehozásához csak egy prizma kell. És ha változtatjuk azt, akkor a fénytörés újabb és újabb mintázatokat rajzolhat ki, például halo-jelenségeket. A kvantumtudományok szintén hozzájárultak a szakralitás újraértelmezéséhez és a valóságunk szilárdnak vélt alapjainak megkérdőjelezéséhez. Rájöttünk, hogy energiarendszereink és a Föld energiarendszerei bizonyos szinten azonosak, hogy az anyagot alkotó valóság egy ponton túl csupán egy közös lehetőséghalmaz.
Mindez elvezetett a mába, amikor kimondhatjuk, hogy mindannak a spirituális rendszernek, amit idáig működtetünk, az ideje lejárt. A szétválasztottság ideje lejárt. Az ima lentről fölfelé száll. A meditáció bentről kifelé hat. Nem mi vagyunk lent és Isten fent, de még csak nem is mi vagyunk kint és Isten bent. Már nem kell ezeket a hosszú, kanyargós ösvényeket járnunk, hogy a lényegig eljussunk! Merthogy ne tagadjuk, ezek is működőképes utak, melyeken el lehet jutni ugyanoda, ahová most készülünk, de már nem szükséges ezeken haladnunk… mindez sokkal egyszerűbbé válik.
Aki most egy jobb világért imádkozik, aki a békéért meditál a szokott módon, az ott ül egy kertkapu előtt és minden szeretetenergiáját annak megnyitására használja. Észre sem veszi, hogy a kapu magában áll és már nincs kerítés. Ez a dimenzióváltás lényege, amikor magasabbról látsz rá a valóságra és rájössz, hogy az akadályt a berögzült látómező szűkössége jelenti. Immár lehetséges a változtatás. Immár nem az ösvényeket ismerő és járó kiváltságosaké a spirituális lét lehetősége, hanem kivétel nélkül mindenkié. NEM KÜLÖNLEGES VÁLLALÁS TÖBBÉ A SPIRITUALITÁS, HANEM AZ ÉLET TERMÉSZETES RÉSZE.
Egy ideig töprengtem, hogy leírhatom-e mindezt. Kimondhatom-e, hogy a spiritualitást ezidáig kisajátító „papok, tudók, sámánok, táltosok, tündérek, boszorkányok, varázslók, mágusok, alkimisták” és az összes többi ilyesféle szubjektum ideje lejárt. Hálával tartozunk nekik a jótetteikért és megbocsátással minden másért! A csupán szellemi ember – nem a gondolkodó, hanem az okoskodó ember – ideje is lejárt és rá is hasonlóképpen érdemes néznünk. Mindebből már kiolvasható, hogy a megkülönböztetés, még inkább a szétválasztódás és az elkülönülés ideje járt le.
Ez most a címkék nélküli, lecsupaszított, egy-szerű ember ideje. Tudom, hogy izgatott vagy, talán szkeptikus és kérdésekkel teli… ez mind természetes. Az egód akaratod ellenére is harcol szavaimmal, hiszen ki vagyok én, hogy ilyeneket mondjak?! Megértem, hogy furcsa most mindez számodra, ha eddig ateista voltál, vagy épp mélyen vallásos, Istenre, mint valami hatalmas önálló szubjektumként tekintettél, akihez te, a teljességből kiszakadt, földi halandó vissza-visszatalálhatsz. Akkor is kétkedve fogadod szavaim, ha a te istenképed eddig másféle volt, mert az olyan teljességélményekből, egységtapasztalásokból származik, amely a te saját átélt, megélt valóságod. Mi lehet számodra az új? Az elválasztottság megszüntetése. Nincs mibe beleolvadni, mert te vagy egyszerre a beolvadó, az, amibe beleolvadsz, és maga a beleolvadás folyamata is. Te vagy fény, a prizma, a szivárvány de még fénytörés folyamata is. Nincs tőled független teljesség, tőled elkülönült valóság… csak ha létrehozod önmagad felelősségének a csökkentésére. A külső Isten, a sátán, a menny és a pokol, a világok egyike sem létezik önmagában, de amint megteremted, amint átveszed a hagyományból őket, már a valóságoddá lesznek. Ez a folyamat válik szükségtelenné MOST. Ezek azok a kanyargós ösvények, amelyeken már nem kell végig menned. Ezek egyfajta szükséges könnyítések voltak az emberi elme és a lélek számára, amelyek azonban mára éppen hogy megnehezítették, hogy a természeténél fogva spirituális ember éljen is ezzel a minőségével. De ennek már nem kell így lennie.
Elhívlak ITT és MOST egy rendkívül egyszerű útra, amelyen át mindezt saját tapasztalatoddá teheted. Ha szoktál meditálni, vagy követted már vezetett meditáció iránymutatásait, akkor könnyen rá fogsz hangolódni, ha még nem, akkor sem lesz semmi bonyolult feladatod. Egyszerűen csak képzeletben el fogsz merülni önmagadban. Ezt a „meditációt” te hozod létre önmagad számára, én csak a támpontokat adom hozzá:
1. Ülj kényelmesen, lélegezz mélyen és tudatosítsd a saját teredet, azaz tekints magadra egy külső nézőpontból, képzeld el, hogyan látnád most magad pár lépéssel messzebbről.
2. Figyelj a belégzésedre, kövesd figyelmeddel a levegő útját, ahogy mélyen beáramlik testedbe és ahogy kiáramlik.
3. Egy mély belégzésnél képzeld el, hogy a levegő, amelyet most belégzel, úgy áramlik beléd, mintha odabenn ez válna a Föld életadó légterévé.
4. Már csak a belégzésre figyelj és arra, hogy egyre mélyebbeket lélegezz, mert a benned élő Földnek most erre a tiszta levegőre van szüksége. Képzeld el, ahogy lassan kitisztul a benned élő gyönyörű kékeszöld bolygónak a légtere.
5. Keresd meg figyelmeddel ezen a belső, tiszta levegőjű bolygón önmagad! Lásd kívülről, ahogyan ott ülsz, végezve ezt a gyakorlatot – épp úgy, mint az elején.
6. És most „menj bele” saját magadba, aki ezt a gyakorlatot végzi. Lélegezz vele, és végezd vele ugyanezt a gyakorlatot. Lélegezz, hogy a benned élő Földet tiszta levegővel áraszd el…
7. Realizáld, hogy a gyakorlatot már nem csak a szobád terében végzed, hanem önmagagadban, azon belül is magadban és így tovább… egyre beljebb… mígnem a végtelenbe szakadsz. EZ A VAN! Engedd hogy száguldjon lelked önmagadon keresztül mélyebbre és mélyebbre mígnem rájössz, hogy már nem is tudod, hogy te magad melyik szinten ülsz és végzed a gyakorlatot!
8. Figyelj ismét egy mély belégzésre és ezúttal lelked minden szeretetétvel, hálájával formálj egy Napot melynek fényével beboríthatod a Földet. Látni fogod, hogy azonnal megformálja magát a Hold is, hogy jó anyaként szelídítse jóságossá ezt a hatalmas szeretetenergiát és apránként adagolja az újszülött Földnek. Sőt, létrejönnek a csillagok és mindaz a csodálatos világegyetem benned, amely otthona a mi otthonunknak.
9. Végül engedd meg, hogy mindez a jóság, a tiszta levegő, a szereteted fénye végre körülvegyen igazán, hiszen ahogyan eljut belső bolygókon egyre beljebb, a végtelenbe szakad és megérkezik hozzád is… és ráébredsz, hogy te is csak egy vagy a sorban és önmagad energiáiban éled az életed. Amit valóságodnak élsz meg, azt is csak az egyik benned élő éned érzékeli.
Hát nem csodálatos mindez? Akár egy gyönyörű szivárványszínű fraktál, amelynek végtelen örvénylésében éppen az teremtődik meg minden szinten, amit te működtetsz. A szereteted áthatja a világot! A békéd áthatja a világot! A fényed megtölti a világot! Nincs másik ember… a te szereteted mindannyiunkban erősödni fog! A békéd mindannyiunk békéje lesz! A fényed a mindenség fénye!
Nincs többé szükség a tanult dogmákra, szimbólumokra, különleges gyakorlatokra, de ha szeretnéd, megtarthatod őket. Olyan ez, mint a nevetés. Ez az egyik legcsodálatosabb dimenzióváltás. Attól, hogy rádtör a nevetés, nem törlődik el a szituáció amelyben éppen vagy, de lényegileg átalakul valami mássá… pedig az anyagi világban szinte semmi nem változott. Hát nevessetek sokat!
Ne feledd… a megkülönböztetés és az elkülönülés szűnik meg! Nem azért vagy képes minderre, mert egy kiválasztott nép fia/lánya vagy, nem azért mert beavatott lettél, vagy mert különleges küldetésed van, hanem azért mert EMBER VAGY és van egy elképesztő adottságod: ÉLSZ!
Minél gyakrabban szánsz időt újra és újra átélni mindezt, annál egyszerűbb és tökéletesebb lesz mind a gyakorlat, mind a világunk. Ez nem egy szertartás, amit el kell végezni… ez egy lehetőség, hogy az legyél végre, akinek születtél, egy teljes értékű, szabad ember! Minél többen és többször tesszük ezt, annál hamarabb gyógyulunk meg mi magunk és gyógyul meg velünk Világunk!
MOST TE JÖSSZ!
KERESZTRE FESZÍTÉS VAGY FELTÁMADÁS?
Hogy miért hiszek még mindig az emberekben?
Mert érzem, hogy képesek vagyunk a világot szebbé, jobbá, gazdagabbá tenni, és mert hiszek az emberi jóságban. Sőt, úgy érzem, hogy csupán annyi hiányzik mindehhez, hogy jó irányba forduljunk. Fontos, hogy nem azt mondom, hogy egy irányba – ez a diktatúrák vezérlőelve –, hanem a jó irányba. Hogy ez mi lenne? Erre keresem most a válaszokat.
Jól ismerem a címkéket: naiv, álmodozó, optimista, idealista, romantikus… vagy egyszerűen csak hülye (vagyok). Viszont ezeknek a jelzőknek nincsen súlya és jelentősége sem, hiszen az ítéletalkotót is fel lehetne a címkéi alapján díszíteni jelzőkkel, mint közönyös, kiábrándult, reményvesztett, megkeseredett, pesszimista… vagy egyszerűen csak rosszindulatú.
Szeretném, ha így kezdésként elengednénk most ezeket a jelzőket, mivel a hétköznapok során eleve az ítélkezés rabjai vagyunk. Jelenleg különösképpen bele vagyunk (látszólag) kényszerítve az ítéletalkotásba, hiszen az életünket érintő, tényleges súllyal bíró döntéseket kell hoznunk olyan döntési helyzetekben, amikben úgy tűnik, szinte senkinek sincs kompetenciája…
Most mégis azt kérem, ne erre fókuszáljunk, inkább a kíváncsi énünknek adjunk teret, hiszen az is egy alapvető emberi jellemvonás. Ráadásul a legtöbb változást ennek köszönhetjük.
Az első tétel, amin hitem alapul, az a rendhez való viszonyunk.
Még ebben a zavaros, információba fulladó világban is folyamatosan törekszünk újrarendezni és rendszerezni a gondolatainkat. Persze éppen ezért egyszerűsítjük a bejövő információkat – óhatatlanul kitéve magunkat a manipulációnak –, de elménk és talán lelkünk is, addig nem nyugszik, amíg egy-egy külső behatást a helyére nem tudunk pakolni világképünkben. „Rend a lelke mindennek” – hangzik a mondás, és úgy tűnik, a lelkünknek is szüksége van a rendre. Ez a rend persze teljesen egyéni, csakis a sajátunk.
Jelen történetben a közös kiindulópont az a rendszerező és rendszerető ember lehet, aki a világot csakis a rend által, rendszerben képes látni és megélni.
A második tétel az előbbiből következik: ez a harmóniára való törekvés.
Megértem, ha valaki most azonnal tiltakozni kezd, hiszen ha körülnézünk manapság, nem ez a szó jut eszünkbe elsőre. De ha befelé nézünk, akkor mi mentén igyekszünk világképünket kialakítani? Mihez illesztünk, igazítunk mindent? Amikor azt mondjuk, hogy „nem normális, ami a világban van”, akkor mihez viszonyítunk? Ugye, hogy létezik erre válasz, hiszen mindannyian érezzük, hogy van viszonyítási pont, tehát kell lennie egy „normális” állapotnak, egyensúlyi helyzetnek, ahol a dolgok „jól vannak”. Innen indulunk és ide akarunk visszatérni, mert ez a közös alapunk. Ismét itt a fontos kitétel, hogy ez is teljesen egyéni… de a harmóniára, egyensúlyra való törekvés igenis közös.
A harmadik tétel a felelősségvállalás.
Ez aztán végképp hiányzik ma – gondolhatnánk –, de ha igazán befelé figyelünk, akkor mi az, amit hiányolunk? Azt, hogy más is vállaljon felelősséget, ne ránk háruljon minden… ergo egyénileg mind azt érezzük, hogy nekünk kell vállalni. A legtöbbünknek éltünk legnagyobb próbája rátalálni a tényleges felelősségvállalásra, és megtalálni az ebben rejlő valódi szabadságot. Ez az a tétel, ami nem megkerülhető, és ezt belül mindenki tudja. Ez a közös pont.
A negyedik tétel, a szolidaritás.
Még a legönzőbb ember önzése is olyan hiányokból fakad sok esetben, hogy ő maga nem kapott elég együttérzést, szeretetet. A környezetünkhöz való kapcsolódás sosem érzelemmentes. A látszólag racionális és logikus döntésink mögött is vannak érzelmek, még a hideg, vagy közönyös emberi kapcsolatban is jelen van egy fel nem tárt érzelemi viszonyulás. Érző lények vagyunk és érzelmeinken át kapcsolódunk egymáshoz és a világhoz.
Ha elfogadható ez a négy tétel olyan közös nevezőnek, mely összeköt bennünket, embereket, akkor is jön a kérdés, hogy mire elég ez?
Hiszen mégis egy olyan világot hoztunk létre, ami teljesen rendezetlen, kaotikus, minden harmóniát nélkülöző, önző és érzéketlen, sőt, talán gonosz és kegyetlen.
Nos, biztos ez? Nem lehetséges, hogy ez a nézőpontunk is épp ennek a négy jellemzőnek az eredménye?
Lássuk csak, a világról alkotott képünket mi rendezzük olyanná, amilyen, ráadásul a spontán behatások által reflektálunk azokra az ingerekre, amiket kívülről kapunk. Nincs benne harmónia? Miért, szántunk rá időt, hogy legyen? Ez a mai világ csapdája, hogy nem ad időt, mert jön az újabb és újabb hír, információ, inger, ami újabb és újabb érzelmi reakciókat vált ki. Hogy lehet felelős döntést hozni olyan alapokon, amely főleg reflexiókból, spontán reakciókból áll össze? Nincs is idő dönteni, mert máris nyakunkon az újabb döntési helyzet.
Úgy érzem, sőt hiszem, hogy az emberben sokkal több jó lakozik, és sokkal szebb világot is létre tud hozni a jelenleginél. Véleményem szerint, ennek az új világnak a kulcsa a figyelem. Az a kérdés, hogy hová helyezzük a figyelmünket, egyénileg, minden pillanatban. Nem érdemes feledni, hogy a teljes felelősségvállalás az igazi szabadság.
Ha csak annyi időt adunk, hogy a fenti négy tételt megfigyeljük magunkban, ha egy kicsit keressük odabent a jót, akkor meg is fogjuk találni, és egy lépést már ezzel is tettünk egy jobb világ felé.
(Megjelent: Egy.hu)
Halak vizében
Amikor az igazság kötelet köt az ember jobb csuklójára, a hamisság pedig a balra, s a kötelek végeinél egy-két ember azt húzni kezdi… aztán jön még pár… egyre több… s már tömegek húzzák, feszítik szét az embert… hát ekkor, igen ekkor érkeztünk a Halak jegyének energetikájába.
Amikor fehérarany sugárnyalábok indítják az életet a földben, amikor a melegben még a földmély is ébredezni kezd, s a pattanásig feszült rügyek alig várják a robbanást. Ám az éjjeli fagy velejéig hatol a lelkesedő életnek, kristálybörtönbe zárja az indulni vágyót… s talán halálra is ítéli, mielőtt abból élet lehetne.
Amikor mindenki szabadulni akar… amikor ez a széthúzás csaknem elviselhetetlen, akkor vannak a dolgok… rendben.
Van ilyen. És van olyan. Csak az életmag középütt, az számít, bármilyen is felszín. Menne a láb, húzna a kéz, de gúzsba köti ezernyi ellentmondás, és szárnyalna az elme, veszettül keres az ész… hogyan lehetne mégis… és nem lehet mégsem. De középütt a lélek… aki ebbe csaknem beleszakad… a mag.
Magunkra maradunk ilyenkor mind, mert elsodorja a víz árja a legjobb szándékú társakat is. Hiszen kivétel nélkül ugyanezt éli ilyenkor minden. És még befelé sincs menekvés… mert jönnek a démonok, jönnek a félelmek… hiszen a bent és a kint valósága is épp úgy szemben áll egymással… és húz és feszít.
A lélek számára nem marad más, mint az örök. Ha valahol igazán ereje és ideje van az „ürességnek”, akkor az most van. Engedni gondolatot, tervet, vágyat, félelmet… jöjjön csak… és menjen is tovább… mint utas nélküli állomáson a gyorsvonat. Nem várni a következőt és nem várni a végét… csak… lenni.
Lenni űrnek, időtlenül, csendben és megengedőn. Térré lenni… míg az idővel lassan telni kezd, s az élet magunk magjától megindul. Hogy így lesz-e? Bizonyíthatatlan tétel ez… ezért marad az embernek „a hit, remény és a szeretet – ez a három. De köztük a legnagyobb a szeretet.”
AZ IGAZSÁG, A GAZSÁGBÓL IS ELŐBÚJIK, S VILÁGOT NYIT – GONDOLATOK SZENT ISTVÁNRÓL
A földi testbe zárt lélek is képes a teljességet magában megnövelni, s a világmindenséget egészében átérezni. Nem a múltat, nem a jövőt, hanem az egészet egyben. S ez az érzés, az igazság magját hordozza, mert nem észtől való, hanem lélekből fakadó. Így írok most Szent Istvánról, ebből a belülről nyíló lélekajtóból, mely a csillagos égre nyílik, s melyen át a Nimród csillagkép övének fényei gyulladnak fel.
Égi rendet Földre hozni nem lehet az isteni szer ereje nélkül… még kevésbé lehet földi életet a csillagokba írni az isteni igazság nélkül. Ha egy nép, évszázadokon át képes szívének legforróbb szeretetével, könnybe lábadt szemmel csodálni egy csillagot, s fohászát, imájába rejtett legbelsőbb segélykiáltását azon csillagon át küldeni egy lélek felé… akkor az a lélek rászolgált erre a szeretetre. S akkor ez a lélek, azon a csillagon át, bizony képes a fényét a földre sugározni, s lényének fénybe szőtt üzenetével a párás szemeken át, a lelkek mélyére jutni.
Hány ilyen, csillagok közé emelkedett embert ismer a világtörténelem? És hányat mi magyarok? Ezer éven át éltetni egy efféle lélekajtót, nem teszi-e eléggé ősinek azt? Hiszen a legtöbb mai országnak történelme el sem ér eddig! Nálunk meg azon megy a sírás-rívás, hogy ezer éve Szent István hogy megbolygatta az ősi rendet, ami a mi hosszú-hosszú történelmünk ősrendje volt, s azóta, ebben a rövidke ezer évben, mi mindent kellett elszenvednünk. Remélem, érződik, mit akarok ezzel sugallni… ezer év a mi történelmünkben annyi, mintha azt mondanánk, hogy „az utóbbi időben”! Hol vannak a fülek, akik ezt meghallják?! Hát micsoda múlt ez és mekkora csoda, hogy létezik ilyen nép, és ilyen ország! Hogy létezhetne mindez, ha valaha, valakik, nem rendezik a teremtés rendje szerint való, kegyelemmel élő szervezetté?!! Még ha össze is kuszálták mára (ismét) a nyelveket, s nem tisztel már senki senkit, s hazánkban nem szent semmi és senki… még akkor is él felettünk a kegyelem, mert itthon vagyunk e hazában, s otthon, a magyarul olvasható csillagos ég alatt. Hát olvassunk belőle, mert a sok gazság nem más, mint egy-egy rész-igazság.
A Nimród csillagkép teremtő övének három csillaga Szent István, Szent Imre és Szent László csillaga. Nem a térképeken… hanem közel ezer éve, több százmilliónyi emberélet lelkében! Micsoda múlt és micsoda erő ez!! Micsoda átjárói ezek az emberi háromrétűségnek: a szellemnek, a léleknek, s a testbe zárt egészségnek. Most az első átjárót (Szent István útját) használjuk, hogy képesek legyünk végre rendet tenni a széttöredezett, rész igazságokba (gazságokba) tömörödő „vélemények” között.
Őstörténetünk – érdemes odafigyelni, mert a magyar őstörténetről van szó(!) – első királya, az emberiség első királya is egyben, maga Nimród. Királysága égi eredetű, ahogy az általa megvalósított földi rend is e szerint való, minthogy képes volt felismerni az égi mintázatokat, s önmagát azoktól el nem választani. Szellemisége a Tejút szívéből érkező energiákkal telítődött (melyeket a Nyilas csillagképen keresztül érhetett el), miközben rálátott az égi működésrend egészségére. A szellemiségét innentől meghatározó keretrendszert számára a Nyilas csillagkép mellett található Déli-Korona foglalta egybe. Nem csupán felismerte, hanem átérezte és áteresztette magán e mintázatok földöntúli erejét, ami által megismerte a hatalom, a királyság valódi természetét. Ő szülte meg és szűrte meg ezt az energiát, amely később úgy vált ismertté, mint a szakrális királyság beavató energiája. A csillagos égen is átérezte szerepkörét, a szakrális, teremtő királyt, amely odafent Orionban jelenítődött meg. Felismerte ezen túl önnön sorsfeladatát, a vállára épülő égi menedéket, a Tejutat, a lelkek útját, s földi síkon is vállalta a lélekmenedék építését… melyet mára Bábel tornyaként eredti céljával éppen ellentétes tartalommal töltögetnek a rossz nyelvek. Az égi királyság mintájára, a fellelt Déli-Koronát a földi, anyagi síkon is megkapta, s ennek működésrendjét igyekezett életében megvalósítani. Talán e korona révén nyerte el a beavatást, amelyből megjövendölte Krisztus eljövetelét, s ezzel egy új kor hajnalát.
Isten tudja mennyi időnek kellett eltelnie, míg efféle királyi minőség született ismét a Földre, amely elsöprő erővel zúdult a világra. Attila, ki magát a Nagy Nimród unokájának tekintette, szintén képes volt átérezni az Orionban megjelenő királyi erőket, s ő maga, mint a Tejút erejével érkező tisztitó áramlat jelent meg a történelem színpadán. Elmosta a természet rendjétől eltérő mintázatokat, s újakat is alapított a nimródi örökség okán. Amíg Nimród maga jövendölte meg a megváltó érkezését, addig Attila tettei okán (éppen a kegyelem gyakorlásával) nyerte el egy örökkön való korona ígéretét, egy majdani utódja számára.
Így érkeztünk meg végre Szent Istvánhoz. E nélkül az út nélkül az Ő nagyságát és hatalmasságát aligha érthetnénk meg. Hiszen elődjei erejét és csillagokba írt minőségét ő is áteresztette magán, s maga körül a világot ezzel a beavatással kezdte rendezni, kerekíteni. Elnyerte a nimródi beavatás esszenciáját, és lényének egészét áthatotta a tizenkettes keretrendszernek a megteremtése. Ő fektette le a kereteket, melyet ma államnak nevezünk, noha ő nem csupán „álmot”, hanem országot alapított, s nemzetségekből élő, működő nemzetet szervezett. Átkozhatják, gyalázhatják, ferdíthetik történetét, vádolhatják bármily véres és kegyetlen rágalommal – ezt teszik Attilával, Nimróddal is – , Ő méltó utódja volt elődjeinek és azt az egyetemes mintázatot rendezte élő szervezetbe, amelyet a csillagokból kiolvasott. A csillagokból és még valahonnan…
Ugyanis a rend, amely Nimród hite szerint valósult meg a földön, idő közben kiteljesedett Krisztus tanításaival és beavatásaival… éppen, ahogy ezt Nimród egykor megjósolta. A Földön, a királyság minősége a krisztusi tanításokkal egy magasabb szintre ért fel. A nimródi kereteket a krisztusi ige tettel teljessé! Ez jelenik meg anyagba öltve és működésében is a Szent Korona egészében. Hát ezt, ezt a beteljesedett koronát és ennek sorsfeladatát nyerte el az égből (!) – és nem a pápától, nem a bizánci- vagy németrómai császártól -, közvetlenül az égből Szent István.
Az Ő „térítő” munkáját a későbbi korok Isten nevében való véres kegyetlenségeiből levezetni valóban bűn! Keresztény ősképekkel bíró, keresztény hitet valló, a természetet Szent István előtt is és után is isteni tisztelettel éltető népet nem kereszténységre kellett téríteni! Jézus Krisztus igaz hitével téríteni annyit tesz, mint a teremtő szeretetének mintájára szervezni a valóságot. Az ő térítése a tér-idő egészére hatással volt. Ugyanis nem csak felismerte, hanem megvalósította az örökkön való Szent Korona sorsát is, amelyet elődei talán még nem is láthattak az égen. Ő, aki krisztusi tisztaságú lélekkel megáldott gyermeket kapott, meg kellett élje ezen gyermek elvesztését… mert sorsszerűen így volt elrendelve. Imre herceg (csakúgy, mint egykor Csaba királyfi) az örökbe zárta örökifjú lelkületét, s lett ekképpen nemzetünket emelő, oltalmazó csillag. S az agg király, a teremtő övének fényétől megfosztott csillag, a Szűz előtt meghajolva, levette fejéről a Koronát, s a Szűzanya oltalmába ajánlotta országával egyetemben. Igen… ez a sors is az égbe íródott, és Szent István végig is élte. Ott az égen az Oriont idéző Ökörhajcsár és előtte az Északi-Korona csillagkép, a maga tündöklő hét csillagával. S ez a korona már nem az egykori, nimródi „alsó” korona… ez azt teljessé tévő, krisztusi „felső korona”. Így lett egésszé a Szent Koronánk… s került az örök körforgásba. Igen, oda. Az Északi-korona ugyanis a Kígyótartó kezében lévő Kígyófejnél van, az öröklét és az örök körforgás égi képviselőjénél.
Így a Szent Korona útja sosem érhet véget… ugyanis a kígyó fejének csillagai keresztet formáznak, s ez a kereszt, a Kígyótartó beavató erején keresztül ér vissza abba a Tejúthasadékba, ahol a Turul csillagkép bármikor új útra indulhat, hogy ezen ige (kereszt), azaz az igazság erejével ismét helyreálljon a teremtés rendje. Magamon áteresztvén mindezt, biztosan tudom, hogy közel az idő.
S ha mi, akik porszemek vagyunk csupán a történelem színpadán, megértjük, hogy MINDEN ŐSÜNK csakis a LEGŐSZINTÉBB HÁLÁNKAT, S LEGNAGYOBB TISZTELETÜNKET érdemli – hiszen a jelen pillanat létrejöttét csakis az ő megmásíthatatlan életük és milyenségük tette lehetővé -, és megtanulunk URALKODNI MAGUNKON, akkor e porszemek kristályszerkezetéből talán egy ÚJ EMBER-IS-ÉG „rezeghet össze”… ahogyan az égben ez is írva vagyon.
MI ÉRTELME VAN ENNEK?
„Mire megyek azzal, hogy tudom, hogy a macska a Szűz jegy energetikáját képviseli? Nem mindegy!? Mit csináljak én ezzel?” – merülhet fel jogosan a kérdés.
Mi változik ettől? Minden! Minden megváltozhat!
Te érted, ami jelenleg a világban történik? Érted, ami a családodban történik? És azt, ami a saját életedben? Látod kívülről is az utat, amin jársz és járunk? Látod, hogy merre van az előre? El tudod fogadni a helyzetet? És az árat, ami a továbblépéshez kell? Ha Te is tele vagy kérdésekkel, ha dolgozik benned a „de miért?”- kérdése, akkor a természet válaszainak olvasása lényegében változtathatja meg az életedet. Mert az bizony válaszol, sőt „jelekkel” terelget a saját utadon. És nem csak a „sámánok” nyelvén és látomásaik révén, hanem a földi élet egyetemes nyelvén, amely számodra is elérhető.
Képzeld csak el, hogy elutazol egy távoli országba, amelynek nem beszéled a nyelvét, nem ismered szokásait, kultúráját. Látod azt a világot, belélegzed illatait, kóstolgatod ízeit. Érzed, hogy van ott valami sajátos, lenyűgöző, ősi rend… de nem érted. Kívülálló vagy.
Hát ilyen kívülállók lettünk mi mind, a minket körülölelő természetben. Nem beszéljük a nyelvét, nem értjük törvényeit, mert a világ, amit magunk köré építettünk, és amiben szocializálódtunk, ami a fejünkben zakatol, egy egészen sajátos nézőpontot adott nekünk. Ennek szemüvegén át látjuk most a természetet magunk körül, épp, mint egy távoli, idegen világot.
Sőt! Úgy érezzük, hogy ez az idegen világ folyamatosan veszélyt jelent ránk nézve! Ijesztőnek, kiszámíthatatlannak érezzük és igyekszünk inkább tudomást sem venni róla. Van egy rejtett ellenállás bennünk vele szemben. Méghozzá ugyanaz az ellenállás, amit a saját életünkben is alkalmazunk a váratlan, kiszámíthatatlan nehézségekkel szemben. Nem könnyű elfogadnunk, amit nem értünk… inkább belső harcokat vívunk ellene.
De mi történik, ha mellénk szegődik egy helyi segítő, aki a mi nyelvünket is beszéli?
Segít pár dolgot lefordítani, rámutat néhány összefüggésre, és lassan – lassan elkezdjük megérteni azt a távolinak tűnő kultúrát. Ám kívülállóként vizsgálod egészen addig, amíg rá nem találsz a saját életteddel való párhuzamokra.
Hiszen minden különbözőség ellenére, a földi élet mindenhol és mindig ugyanarról szól. Egyetemes, mindent átható mintázatokat hoz létre.
Ezen a ponton túl, amikor megtaláltad ezt a metszéspontot, már nem kell tolmács. Elég, ha figyeled a világot, ami éppen akkor körülvesz és keresed a párhuzamokat. Elég a figyelmes jelenlét. Mert amit kívül látsz, egyszerre belső húrokat is meg fog pengetni. Egyre inkább érzed és olvasod a téged körülvevő világ neked szóló üzeneteit. Merthogy nem vagy egyedül. Már nem vagy kívül a rendszeren.
Nem kell ismerned minden szót, de már érzed, hogy mi a helyes és mi nem, mi illő és mi tiszteletlen, mi szeretettel teli és mi nem. Előbb-utóbb meglátod, hogy mennyire rendben van minden ebben a világban. Minden jó és rossz megélés, tapasztalás a helyén van… és amikor ezzel a rálátással bírsz, az elfogadás erejével könnyebben léphetsz tovább utadon.
Amikor pedig belülről és átérzed ennek a világnak a mélységes, egyetemes rendjét, talán vissza sem akarsz térni a kaotikus, régi hétköznapjaidhoz.
Hát ez az értelme ezeknek a posztjaimnak és mindannak, amit apránként tolmácsolni próbálok.
Elérkezett az ideje a paradigmaváltásnak az ember és a természet viszonyában. Látjuk, hogy hová vezetett ez az út. Újra kell formálnunk a környezettel való kapcsolatunkat és ez nem fog sikerülni anélkül, hogy megismernénk és megértenénk annak a természetét.
Fel kell ismernünk, hogy UGYANAZOK A MINTÁZATOK ÉS TÖRVÉNYEK MŰKÖDTETNEK BENNÜNKET, AMIK A TERMÉSZETET IS. Ilyen értelemben mind egylényegűek vagyunk. És minél inkább elmélyülünk a külső valóság felfedezésében, annál inkább érteni fogjuk a belsőt is.
Rálátás, elfogadás, meghaladás… kívül és belül is. Ez az út, amelyen előrefelé haladunk a rendben.
Nem baj, ha kezdetben alig értesz valamit mindebből. Az sem baj, ha csupán haszontalan érdekességnek találod ezt. Gondolj csak a távoli kultúrára! Milyen érthetetlen és értelmetlen minden kezdetben… aztán fokozatosan feltárul egy új világ. A jó hír az, hogy Neked ehhez el sem kell utaznod, mert ez az új világ itt várakozik körülöttünk. Csak légy magaddal türelmes, vele pedig figyelmes. Ezek a tolmácsolt kis gondolatcsomagok egyszer csak önálló életre kelnek, és szélesre tárják a kaput előtted!
MIRŐL SZÓL KISASSZONY NAPJA?
Noha a Nap még nem kelt fel, aranyfény vonja be a hajnali tájat. Kint ülök a dombtetőn, a száraz fűben. Igen, száraz minden. A levelek elsorvadva hullnak le az ágakról. Csoda kellene.
De a csoda ott történhet meg, ahol vágynak rá. A csoda belül születik, egy vágyban, egy őszinte sóhajtásban, egy félve nevelgetett reményben, egy legmélyebbre elrejtett hit-magocskában. Ebből születik a csoda.
Szent Anna éppen jó példa erre. Hiszen már őszbe kezdett fordulni élete és még mindig csak a szárazság vette körül. De legyen bármilyen meddő minden próbálkozás, amíg ott bent él az a magocska, addig van remény. És bizony a csoda beteljesedett és Mária szűzzé lett.
Születés ünnep a Szűz idején? Hiszen minden száraz, a termés beérett… hova már? Ráadásul a Szűz attól szűz, mert vagy még nem, vagy már nem érheti el az életadás csodáját! És mégis megtörténhet… mert minden születés ebből a belső vágyból indul… a szűz ürességből, ami telivé akar lenni.
Minden teremtésnek a forrása a lélekből fakadó érzet, egy hiány, egy vágy… és ez a legbelsőbb érzet mindig tiszta, még nincs átgondolva, nincs tudatosítva sem… még szűz. Még nem fogant meg a gondolat, az csak eztán jön… és a teremtő erők elindulnak.
Mária napja nem a testi értelemben vett születésnek az ünnepe, nem is a tudatos fénynemzés ünnepe. Gyökere még mélyebbre nyúlik… a tiszta lélekből fakadó életvágy ünnepe. Nem Mária volt az első, aki Istentől fogant, és nem Szent Anna. És nem is Ízisz és nem is Gaia.
Az életvágy ünnepe utáni első napon – teljesen váratlanul és látszólag indokolatlanul – Ádám napja van. Ő az első, aki ebből a szűzies lelkületből, az első vágyból, az első sóhajból megteremtetett.
Hát így érdemes Kisasszony napján a csodát várni. Érezve és felszabadítva azt, ami belül, mindenek legmélyén ott bujkál, akit eldugtunk mindenféle érzet, gondolat mögé, mert annyira féltünk hinni benne. És most nem a gyermekről beszélek… hiszen ő csak gyönyörű hasonlata minden gyümölcsnek, minden teremtésnek. Azt érdemes megkeresni, amire odabent a legjobban vágyunk! Vegyük elő és öleljük magunkhoz, szeretgessük meg… és talán a csoda ismét megtörténik.
És reméljük esni is fog éppen annyit, amennyit kell… hiszen „égi áldás” nélkül nincs földi sem.
